Reményik Sándor: Turistavezető

Reményik Sándor: Turistavezető

Tizennégy éves most a kisleány.
Kedves komolyság hamvas homlokán,
És nyilt szemében acélos derű.
Egészen anyja arca volna tán…
Csak bátrabb, merészebb minden vonás,
Elfogulatlanabb a mozdulás:
A belső ívelés, a ritmus más.
Finomka szerkezet, – de minden porcikája: vas
Báj, mely fiús, és szinte férfias.

Anyja kertjében nyílnak, most is nyílnak
Szűkös kenyérhez számlálatlan rózsák – –
Az ő léptei már ki tudja mely
Titkos jövő tövisbozótját róják…
Vagy – hátha ő már boldog útra lépett,
Itt hagyja ezt a fojtó láp-vidéket.
Hátha ösvénye felkanyarodik,
Vér-gyűrűs jelző-fákat hagyva el:
Tetőre, mely ragyogóbb, emberibb.

Tizennégy éves most a kisleány, –
A gondok nyílnak a rózsák nyomán,
A lomha évek fürgén futnak el.
Pálya, állás, kenyér, – megélhetés, –
Hogy lesz? – minderre már gondolni kell.
Féltréfásan megkérdi valaki:
Hát: mi leszel, hogy is lesz a jövő?
Csend. Egy percre lehajtja a fejét,
Gondolkozik. Kicsit zavarba jő.
Aztán acélos fénnyel felveti
Napba néző szikrás tekintetét.
A gondolata merész, meredek,
Vonulnak benne nagy processzióban
Irányjelző-fák, szirtek, gleccserek.
Tárul előtte végtelen határ,
Nem iruló-piruló csitri már, –
Mint a megütött érc: úgy feleli
A kérdésre: mi akar lenni ő
– S hangjába szokatlanul elegyül
Halk ábránd és szegescipős erő – :
“Szép, nagy hegyeken turistavezető!”

1931. július 14., Szőcs Ágnesnek