Czóbel Minka: Az özvegy

Vers mindenkinek

Czóbel Minka: Az özvegy

Vers mindenkinek

Nyitott koporsóban ott fekszik a párja,
Csókkal édesgeti, ébreszti, – hiába.
Fellobbanó gyertya sárgás rezgő fénye
Halvány világot hint a halott felébe.
Koporsó diszéűl leszedték a kertet,
Hervadt virágoktól nehéz illat terjed.
Virág illatától, tenger bánatától,
Özvegy asszony feje elszédűl, elkábúl.
A selymes szemfedő könyeit felissza,
Hívja, csalogatja édes urát vissza.

Megkésett szerelmét küldené utána,
A halál határán túl – a másvilágba.
Gyönge a szerelem, a terítő leplén
Nem hatolhat által – megfagy a holt keblén,
Gyönge a szerelem, ellankad a szárnya
Idegen, mérhetlen, halál távolába.

Haragra váltja most a nő a bánatot:
„Maga, egyedül ment, hűtlenűl elhagyott!”
Ugy érzi, mintha az ünnepélyre menne,
De ő ki van zárva, nincsen része benne.
Perel Istenével, természet rendjével,
Lázas, tehetetlen, fanyar szerelmével.

Kifáradt az asszony, megroskad a térde,
Tántorogva omlik egy nagy karos-székbe.
Szeme eltévelyeg az egyik oldalon:
Hálóját hogy fonja szürke pók a falon.
Most e finom szálba zümmögő légy téved,
Ez is egy elfolyó, menthetetlen élet.
Álomhozóan száll zúgása a légben –
Elszunnyad az asszony a nagy karos-székben.

Alszanak mindketten, a halott, meg párja,
Csakhogy ennek álmát még az „álom” járja,
Amannak arczára nagy titok van vésve –
Egyik-másiknak majd mi lesz ébredése?

Czóbel Minka: Az özvegy

Vers mindenkinek



Még több vers: