Lendvai István: Áldás
Mikor a Harc kegyetlen, égő lélegzete elállt
és hajnal szürkült a mocsarak fölött, amerre dúlt a vész,
és keletről csöndesen fölétek hajolt a nap, szomorú szanitéc,
és arcotok sorra megcsókolta: láttál-e idegen két kezet,
mely szívedre kutatta, vigyázta, betelt-e végzeted,
és szelíden fölemelt? Láttál-e idegen két kezet és csapzott, komor szakállt?
Levettem szádról az áldást, mely fekete vérrel odafagyott.
Kiengedem: röpüljön, szívedben ottrekedt gyönyörű madár!
Megáldom helyetted, lett légyen úri fiú vagy olajosképű tatár.
Mert egy nyarat ittatok, boldog szemmel, amíg szebb volt az ég.
Mögötte is anya sírt és szerette otthoni vidék,
és barna jegyesén borongott ő is, míg szelíden fölemelt, néma halott.
Ő is danolt az esteli holdnak, talán a Volga vizén,
most fájt a szíve és a balalajka búsan muzsikált,
és meghalni jött, nem kérve a cárt, mint te se kérdted az öreg királyt.
Egymásra ismer a testvér a könny és a bánat ízén,
és összebújik a szőlő, mit a vincellér egy kádba tiport,
hogy inna az unoka víg lakodalmat, szüreti bort.
Lendvai István: Áldás
Még több vers:
- Karácsony vers
- Szilveszteri versek
- Farangi versek
- Mikulás versek
- Húsvéti versek
- Anyák napi versek
- Pünkösdi versek
- Ballagásra versek
- Névnapi versek
- Külföldi versek
- Magyar versek
- Nyári versek
- Őszi versek
- Téli versek
- Tavasz versek
- Rövid versek
- Versek gyerekeknek
- Szerelmes versek
- Köszöntések – Jókívánságok
- Névnapi köszöntések
- Idézetek lapja
- Neved napja – Névnapok
- Ünnepeink