Réthy László: A napimádó éneke. ⋆ Versek mindenkinek

Réthy László: A napimádó éneke.

Égő Nap! a Menny királynéja Te,
Ki trónodról tekintsz a földre le.
Életet, áldást árasztva le ránk,
Szivem tárom ki előtted – Anyánk!

Szeretlek! – Te vagy Mindenünk aki,
Földi sorsunknak útját szabja ki,
S hatalmad, mely nekünk határtalan:
Szemed egy sugarára irva van.

Te adsz földünknek meleget s a Lét,
Tőled veszi minden leheletét,
Erőt az agy, izom, a sziv, a szárnyak,
S forrása vagy Te fénynek s árnynak.

Te fested meg a virág kelyhét,
Te oszlatod a felleget szét,
Ott vagy Te minden harmatgyöngyben,
A verejtékben s örömkönnyben.

Ott lobogtál egy kis ház tüzhelyén,
Hol meleged első csókját vevém,
Atyám lelkében, ki adott nevet,
S anyám szivében, ki szült s szeretett.

Csodállak Nap! – s amerre járom
Utaimat a nagy világon:
Kerestem mindenben a szépet,
De mindennél szebb a – Te képed!

Gyönyörrel néztelek a rónán
Hajnalbiborban, alkonyórán,
Tenger beláthatatlan síkján, fjordokon,
Kelet virányain, havas ormokon…

És mindenütt más, más az Élet,
Mert mindenütt más a Te képed,
Amint sugárid hinted rája:
Olyan a föld színe, ruhája.

A pálmának diszt, büszkeséget;
A zuzmónak csak szerénységet
Adtál, de mind azt vallja Néked,
Hogy szép, édes és jó az élet.

Játékaid mily tündérálmok!
Bolygó tüzek és délibábok,
S a szivárvány hét szinü fénye,
Az ősanyag nagy költeménye!

Földünk szülötti, kicsi emberek,
Isten lényét, akik keresittek:
– Nem látjátok a fönségest, nagyot?
Hulljunk térdre s imádjuk a Napot.