Reményik Sándor: Barátkeselyű

Reményik Sándor: Barátkeselyű

A törpefenyők szívós karja közt
Feküdtem önfeledten.
Síri csend, csúcsok csendje vett körül.
A tekintetem, ahogy fölvetettem
Találkozott egy óriás madárral.
Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal
A nagy magasban szinte állt felettem.

Barátkeselyű volt, – barna csuhája
Sötéten, egyszerűn símult reája.
Kémlelte: élek-e még, vagy meghaltam.
Oly mozdulatlanul feküdtem ott:
Egy pillanatig, – azt hiszem: megcsaltam.

Még nem, még nem, csuhás herold-madár,
Még nem ütött az óra!
Pedig talán e szikla-katafalk
Ravatalnak sem utolsó volna!
Nem, ez a hitvány test még nem tied!
Hanem a lelkem, a lelkem vigyed
Zajtalanul a szörnyű magasságba!

Egyetlenegyet lendült csak a szárnya,
Aztán eltűnt az Ünőkő mögött,
Végtelenbe, mert végtelenből jött.

Radnai-havasok, 1922. július, Mannsberg Arvednek