Ölvedi László: A régi glória ⋆ Versek mindenkinek

Ölvedi László: A régi glória

Azt mondod: kevély homlokomról
Lekopott a régi glória…
Én fontam azt, mert bennem élt
Az álomkirály szunnyadó fia.

Szavai fülembe zúgtanak
Lidérces éjen, bíbor hajnalon.
Hívott; én mentem deres őszön át
És zengett hosszan körül a vadon.

Elbotoltam nem egyszer, százszor
És megálltam bús könnybe fultan.
Ámde ajkam összeszoritám
És a porba sohase hulltam.

Tornyosuló magamban hittem,
Átgázoltam mocsáron, éren.
Pedig erőt a földbül szíttam
Élő, piros anyagyökéren.

Mindent akartam, ami dallam,
Égbetörő, szép, ami drága.
Lehettem gonosz, kegyetlen, önző,
De sohse voltam lápvirága.

Akartam mindent, ami napfény,
Bozót helyén virágos kertet…
Olyan orkán nem terem hamar,
Amely engem többé leverhet.

Őspogányul bálványt emeltem,
Bár rengett a vén föld alattam;
Izma szikra: hitemből vertem.
Imádtam, mert magam faragtam.

És az uton nyomokat ha látsz,
Piros vér az, szivemnek vére.
Holtfehéren, csendben, győztesen
Csorgatom az Oltár kövére.

Mondhatod, hogy glóriám fakult
És dísztelen immár homlokom…
Harcban szerzém, csak ott veszthetem.
Ámde addig büszkén hordozom.