Inczédi László: Elmélkedés

Vers mindenkinek

Inczédi László: Elmélkedés

Vers mindenkinek

A világot összejártam
Gyalogszerrel és határban, —
Ösmerem az életet;
Volt már részem jóban, rosszban,
Búslakodtam, sóhajtoztam,
S vigadtam is eleget.

Egyszer-egyszer hébe korba
A szerencse rám mosolyga
S pazarolta kincséit,
Elárasztott minden jóval,
Szeretettel, szíves szóval,
S csöndes boldog révbe vitt.

Hajh de máskor ázva-fázva
Kutyagoltam utcza-sárba’
Hajléktalan, éhesen,
Nem volt egyéb társaságom,
Csak a szél, mely rongyruhámon
Átsüvöltött élesen.

Lelkemben nagy eszmék forrtak
Hatni és az utókornak
Nagyul hagyni át nevem.
Mécsem már hamvadva égett
S kutatám a bölcseséget
Ócska pergamenteken.

Majd szilajúl, fékeresztve
Mámorító gyönyörökbe
Fullasztottam magamat;
Ha elnyomott a bor álma,
Festett arczu lány csókjára
Ittam ki uj poharat.

Édes borát az örömnek,
Ürmös kelyhét gyötrelemnek
Fenekéig ösmerem,
S ha elmém a múltba téved,
Sürgő-forgó tarka képek
Vonulnak át lelkemen.

S hogy a múlton áttekintek
S latra teszem a jót mindet,
A mit nyújtott életem,
Kérdve: volt-e percz, a melyben
Teljes boldogságra leltem,
Az a válasz: sohasem!

S ha a rosszat fontra vetve
Kérdem: voltam-é egy perczre
Teljesen boldogtalan?
Gyarló ember mit tagadnád,
Boldogság, boldogtalanság,
Nincs tökélyes semmi sem.

Inczédi László: Elmélkedés

Vers mindenkinek

 



Még több vers: