Gárdonyi Géza: Karácson éjjelén
Karácson éjjelén, karácson éjjelén…
A templom kórusán leghátul ültem én.
Előttem egy lány ült.
Lány? Ez a szó semmi.
Millió leány van; kedves valamennyi.
De ez az egy… Én nem tudom, mi lelt engem:
a tekintetemet rajta felejtettem.
Honnan jött ez elő, hogy eddig nem láttam?
Maga a tavasz ez hattyu-toll bundában;
lánynyá vált gyöngyvirág; májusnak leánya.
Hogy kerül ez ide a télnek havába?
Kicsi, fehér, szőke. Álmodtam már róla?
Vagy talán a madár énekelt őróla,
mikor nyári éjen az erdőn mélázva,
figyeltem rejtelmes értelmű dalára.
Elmerengve nézem. Körültem komolyan
urak és asszonyok ülnek két csoportban!
a jegyző, a doktor, meg a felesége,
aki vacsorára hitt holnap estére;
és más úri népek, prémezett kabátban,
az erdész az ő zöld makkos gallérjában.
Az orgona mormol és zúgja száz torok:
“Csordapásztorok…
Feledhetetlen szent karácson éjjele!
Varázszsal, vallásos titokkal vagy tele!
A gyertyák lobognak. Remegnek az árnyak.
Az égi angyalok velünk glóriáznak.
Az a szőke lányka kis könyvét kinyitja.
(Kezecskéjét hamvas svédkeztyű borítja.)
Mikor képre fordít, ajkához emeli;
égre merengenek kék-bársony szemei.
Arcát most a gyertyák aranyfénynyel hintik.
Bár kővé válnánk itt, hogy nézhetném mindig!
Még egyszer glória, még egypár orémusz,
aztán új ének zeng: “Áldj meg minket Jézus!”
A doktorné elment. (Fázott már a lába.)
A szép leány mellett hely maradt utána.
Így történt, hogy mikor a pap áldást adott,
én a lányka mellett vártam már a papot,
s mellette térdelve – bár ő meg se látott –
éreztem, az áldás csak kettőnkre szállott.
Megmozdul a tömeg. Kihullámzik árja.
A lányka fölpillant. Kis könyvét bezárja.
Egy öreg nő kendőt igazít a nyakán,
s így szól neki: Vilma. Ő meg felel: Anyám.
S mikor leérkeznek, ki a fehér éjbe,
utánok lappangok dideregve, félve:
mint az árnyék, megyek a hó lágy szőnyegén.
A világ végéig elmentem volna én!
De közelebb laktak: egy kis kertes házban.
Óh, hogy ezt a házat eddig meg se láttam!
Pedig ez a ház, ha nincsen is márványból,
jácint mosolyog két havas ablakából,
s bár ócska a zsindely, s keskeny a tornáca,
mégis ez a ház a falu legszebb háza!
Eltűntek. Vártam ott, tudom is én mire!
Néztem az ablakra, néztem a semmire.
S gondoltam szépeket, de olyan szépeket,
hogy a hó s jég alatt aluvó kikelet
fölmosolyoghatott virágos álmában.
Azután csöndesen haza ballagdáltam.
Fenn az égen a hold tűnődve megállott:
bámult, hogy ily későn még az utcán járok.
Nem törődtem vele: az út havát néztem
boldog figyelemmel, s magamban beszéltem,
lassan-lassan lépve, olykor meg-megállva:
“Ez az anyja lába… ez a Vilma lába…”
Gárdonyi Géza: Karácson éjjelén
Még több vers:
- Karácsony vers
- Szilveszteri versek
- Farangi versek
- Mikulás versek
- Húsvéti versek
- Anyák napi versek
- Pünkösdi versek
- Ballagásra versek
- Névnapi versek
- Külföldi versek
- Magyar versek
- Nyári versek
- Őszi versek
- Téli versek
- Tavasz versek
- Rövid versek
- Versek gyerekeknek
- Szerelmes versek
- Köszöntések – Jókívánságok
- Névnapi köszöntések
- Idézetek lapja
- Neved napja – Névnapok
- Ünnepeink