Békássy Ferenc: A költő ⋆ Versek mindenkinek

Békássy Ferenc: A költő

Áldatlan rossz időkről kell beszélnem,
De nincsen ok hogy szomorú legyek,
Megtermi lángvirágát szenvedélyem
Akármilyen bántók az emberek.

Nem lesz szegényebb életem, mint máskor,
A mag kikel, mit lelkem elvetett,
És omlanak még, álom-aratáskor
Megtelt kalászok, duzzadó szemek!

Hiába mégis élete, erénye,
Lelkének fénye ím, értéktelen;
Viharhullámok nőnek fel az égre,
A vágy unott, a dal szükségtelen,

Mert nincs öröm, melynek lehetne jósa,
Mert félve gúzsba törpül a világ;
S elhagyná ő, nagy óceán hajósa
Új láthatárok mélyibe ki lát,

De meg-megáll s hogy mit? Tündökölve kérdi;
Vitorla-é, vagy vijjogó madár?
Reménysugár-e? – várta a viharban?
Vagy roncs mit sziklán összetört az ár?

Csalódva állunk mind idők határán
Hajónk váratlan szörnyű révbe tért
S vihardúlt partok pusztulását látván
Tovább megyünk, meddig? – hova? – miért?

1915.