Bartók Lajos: Kárpáti emlékek ⋆ Versek mindenkinek

Bartók Lajos: Kárpáti emlékek

Völgybe le, hegyre föl, –
Zúg, robog és fütyöl
Szárnyas vasut.
Forg a kerék, robog,
Városok és romok
Látképe fut.

Még ime szédítő
Utja komor tető,
Zordon havas:
S már ime nyájasabb
Völgy kebelére csap,
Miként a sas!

Változik és tünik
Ősvadon, enyhe sik, –
S a nap lejárt
Hajnalod álmihoz
Vissza mi út se hoz!
Vissza ne várd!

Futhat az én időm!
Fent napom ég dicsőn
És nem hagy el:
Vélem a szerelem,
Kedvesem ül velem,
És átölel!

II.

Fegyver dördült alkonyatkor,
Füst között állt a vadász.
A golyó végig süvöltött
A tetőn, hol vad tanyáz.

Hosszan viszhangzott az erdő,
Elnémult a hegylapály,
Szétriadt a legelésző
Szarvas, őz és zergenyáj.

Csupán egy királyi gím volt,
Mely, habár remeg szive,
Két borjával a holdfénynél
Visszacsörtetett ide.

Itt bucsuzva nyalta a két
Rívó árva homlokát,
És a tért könnyes szemekkel,
Nyugtalan kutatta át.

Majd benyargalt, s megálla
Egy sziklán, a mély előtt,
És kitágult orrlyukakkal
Szagolá a levegőt.

Koronás fejét magasra
Vágta elbusult dühvel,
S elveré a bérczek álmát
Rémítő bőgésivel.

S a hajnal is ott találta,
Szétüzvén az éj-ködöt:
Reszkető inakkal, megtört
Szemmel a mélység fölött.

megjelent: Vasárnapi Ujság, 1885. február 22. (8. szám)