Baróti Szabó Dávid: Egy ledőlt diófához ⋆ Versek mindenkinek

Baróti Szabó Dávid: Egy ledőlt diófához

Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?

Elszakad testes derekad tövétől;
Csak kicsin kéreg maradott kötésül;
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti, húllnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihallnak.

Annyi szélvészen diadalt-nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e vallyon
Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült, sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek étkeddel kereső kegyes fa!
Mondsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! – szemeimbe tűnnek Gyilkosid.
Nem volt kül erőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirigyed
S titkos eleitőd.

Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangyabolyt hittak! – Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!

Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – hazánk’ szelid ég.
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!

1790