Bányai Kornél: Apám és az erdő ⋆ Versek mindenkinek

Bányai Kornél: Apám és az erdő

Csodára szomjasan ragyog a szemem
lombok zöld fényében s túl fákon ormokon
túlvilági fényességgel tünedeznek
mosolyognak rám a felhők.

Felzeng a vízmosás, fehéren, mint a csont,
ahol régen porladó apámmal jártam.
Háborgó gondjait feledve itt merült
velem a tájba boldogan.

Gyűrt homlokára csönd, szivébe a fás föld
derűje szállott s most is agyamban reszket
arcának fénye, midőn titokban hízó
gombákat lelt a fák között.

Örökre nyugszik ő, elmosta rég a víz!
Maró robotban végre ő maradt alul.
Csodálatos világ! mégis úgy érzem én:
nem halt meg, itt bolyong velem.

Itt leng tán valahol a növő homályban,
fák mögül vidáman néz öreg fiára:
mint itatja forrás gyöngyeivel tündér
s legyezi a hűvös páfrány.

S hogyha este gyúl és csillagos a fenyves,
ő ül mellettem mint régen ágyam szélén,
mesékkel altat, lágyan simítja arcom
s vele csobognak álmaim.

Nyugat 1933/10-11. szám