Pável Ágoston: Én éjjel aratok

Pável Ágoston: Én éjjel aratok

A kis leányom
az éjjel nyöszörögve felriadt,
és pityeregve panaszolta,
hogy megint “olyat” álmodott.
Aztán a fullasztó lidércnyomástól szabadulva,
lelkendező, siró-mosolygó repeséssel menekült
a sárkányos, törpés és óriásos
csúf álomvilágból
a bujtató, becéző,
az apás, anyás, játékbabás valóságba.

Engem a zsombékos Való,
az emberlándzsás, farkasvermes,
halálhörgéses, ezerkarmú Élet
ijesztget-üldöz
a koldus nappalok komor, józan során,
és cseppnyi boldogságért,
parányi örömáldomásért
belehajszol a csillagmécses éjtszakáknak
álompárnás,
mindent kináló, buja, mély ölébe.

Én nappal csak lélektelen árnyékként tengek-lengek,
hináros, zátonyos, keskeny mederben
sziklás emberpartok között
görgetve-hömpölygetve árva sorsomat,
és éjjel élek-repdesek,
miként a fénybogár.
Nappal magváró, szomjú barázdáimba
csak ólmos könnyeket és sós verejtéket vetek.
De éjjelente
virágos, kacagó álommezőkön
nótázó, széles, hetyke kaszalenditéssel
tövigkalászos aranybúzát aratok.

A kis leányom
a valóságot váltja pengő álompénzzé.
Én fordítva csinálom.
Mert már régóta jól tudom,
hogy a legnyájasabb csillagzat
a valóságnak legkülsőbb párkányain,
a kertek alján leskelődő Hold.

* * *

És így esik, hogy éjjelente
Holdisten kegyes mosolyának bűvös árnyékában
– naphosszatt koldus robotos –
tövigkalászos aranybúzát aratok.