Péczeli József: Pulyka és csirkéi

Péczeli József: Pulyka és csirkéi

Egy pulyka csirkéit vivén legelőre,
Szava sok hangjához szoktatta előre,
Hogy az zsinórmérték s intés gyanánt légyen,
Víg, vagy bús esetben kiki mit, s hogy tégyen.
“Ha kotyogok úgymond, akkor gyorsan jertek,
Mert valamely ritka étket tőlem nyertek.
Mikor sírva nyögök, a fűbe bújjatok,
Míg a ragadozó által megy rajtatok.”
Minden veszély nélkül így sok nap legeltek,
Estve puha ágyat anyjok alatt leltek;
De hogy erősödni kezdettek sokára,
Keveset hajtottak az anyjok szavára.
Egyszer hogy szökdöstek a hűvös térségen,
Vigyázó anyjok lát egy mocskot az égen.
Fel sem vette volna azt más állat szeme,
De ő tudta, hogy az nem jó felleg neme,
Sír, fut, nyög, lesippad, fűbe dugja fejét,
Hogy kiki keresse ott menedék helyét.
Az elrémült pulykák erre hasra hullnak,
A hol legsűrűbb volt a fű, meglapulnak:
De kettő a többit nevetvén, megállott;
Azonban mint gyors nyíl, a héjja leszállott,
Ezt orrába, amazt körmébe szorítá,
Úgy, hogy mind a kettőt, a vér elborítá,
S míg felfelé őket viszi csattogással;
Sírásokra anyjok így szól zokogással:
“Jótokra célozó szóm megutáltátok,
Makacsságtok bérét im megtaláltátok.”

Nem tudván sok mérges gyermek maga javát,
Megveti őt kérő atyja s anyja szavát.
Egy bűn után mást tész, úgy rohan vesztére,
Míg utól éri őt feslettsége bére.