Tóth Árpád: Pompázó, lusta, édes alkonyat…
Pompázó, lusta, édes alkonyat
Arany szeme méláz a lomb közén át,
De roppant árnyak, feketék és némák,
Cammognak már a vén erdő alatt.
Alaktalan vad alakok, a fákhoz
Dől szörnyű testük, és sóhajtanak;
Szegény, vak rémek, mit óhajtanak?
Tétova, ferde, nagy karjuk kit átkoz?
Ó, a sötétség! érzed? zűrös árja
Átömlik rajtad: minden pórusodba
Betódul, hűsen, selymesen, suhogva,
S szived átfonja fekete hinárja…
1917.
Tóth Árpád: Pompázó, lusta, édes alkonyat…
Még több vers:
- Karácsony vers
- Szilveszteri versek
- Farangi versek
- Mikulás versek
- Húsvéti versek
- Anyák napi versek
- Pünkösdi versek
- Ballagásra versek
- Névnapi versek
- Külföldi versek
- Magyar versek
- Nyári versek
- Őszi versek
- Téli versek
- Tavasz versek
- Rövid versek
- Versek gyerekeknek
- Szerelmes versek
- Köszöntések – Jókívánságok
- Névnapi köszöntések
- Idézetek lapja
- Neved napja – Névnapok
- Ünnepeink