Ölvedi László: Születésnapomra

Tizenkilenc év, surranó, bohó.
Mit se jelent, más számára tán.
Nekem: vágyaim hajrás szelleme,
Büszke zászló csattogó csatán.

Nem is oly régén, virágos réten
Gyerekésszel lepkét kergeték;
Remeg a hangom, be visszasírom;
Hová tüntök bűbájos mesék?

Ha megkondult az alkonyi Ave,
Kipirult arccal kerültem haza.
A pitvarajtón csókkal várt anyám.
Álmomban huszár voltam éjszaka.

Sárkányt röpítni kacagó kedvoel
Felhők közé, mért is nem tudok?
Zsinege pattan, viszi a szellő —
Bolond fővel utána futok.

Jöttek borongó, naptalan napok,
Hunyt szememen szakadt a hályog.
Játékos kedvem sutba vetettem,
Harcos harcok előtök állok.

Gyerek vagyok még s már férfi lettem,
Hajam barna, deres a lelkem.
De pernye alján benne tüz lobog,
Egyre szítni el nem felejtem.

Arannyal hímzém álmaim selymét,
Akartam lenni páncélos lovag;
Ábrándos büszke hős, ki halni tud —
S szeretni is, mint jó ’de-Bergerac.

Hiába víttam, másnak daloltam
Gascognei legény Kárpátok alján.
Foszlott a mentém, csizmám is éhes,
Félre rongyos! de sokszor haliám.

Kopott kobzon megpenditem mégis
Makacsul a maradék tüzet.
Sziporkát szórva sír a zsarátnok,
Benne lángol hit és becsület.

Ma újra pajkos kisgyerek vagyok,
Anyám csókjától nedves homlokom.
Jöhettek évek, új erőt lelek,
Ha ezt a csókot visszaálmodom.